Május 1. a munka (eredetileg a munkások) ünnepe, a nemzetközi munkásmozgalmak által kiharcolt ünnepnap. Előzményei egészen 1817-ig nyúlnak vissza, amikor Robert Owen brit gyártulajdonos először fogalmazta meg a munkások követeléseit, többek között az addig 10-16 órás munkaidő nyolc órára való csökkentéséről szólót. Innen ered a híres jelmondat: „nyolc óra munka, nyolc óra rekreáció (feltöltődés, szórakozás), nyolc óra pihenés”. Ez a mozgalom hamar kifulladt, de a maximum nyolc órás napi munkaidő igénye nem merült feledésbe. Ez volt a chicagói munkások fő követelése is, mikor 1886. május 1-jén sztrájkba kezdtek. A többnapos tüntetéssorozatban 350 ezer munkás vett részt. Május 4-én a tüntető munkások közé vegyült anarchisták egy bombát dobtak a kivezényelt rendőrök közé, akik viszonzásul azonnal tüzet nyitottak. Tizenegy ember életét vesztette és több tucatnyian megsebesültek. A munkásság szervezeteinek nemzetközi egyesülése, a II. Internacionálé 1891-ben május elsejét – a chicagói tüntetés kezdetének dátumát – hivatalosan is a „munkásosztály nemzetközi összefogásának harcos ünnepévé” nyilvánította. A világ számos pontján évről évre megrendezett sztrájkok és tüntetések hatására május elseje mára több mint 80 országban munkaszüneti nap.

A világháborúk után Magyarországon – mint a Szovjetunió elnyomása alá tartozó minden országban – az állam a munkások mozgalmának a folytatójaként, eredményeként igyekezett beállítani magát. Ennek megfelelően azt hirdették, hogy a munkások minden lehetséges követelése teljesült, a jobb munka- és életkörülményekért folytatott harcuk tehát lezárult. Innentől szó sem lehetett erről a harcról, a munkásoktól saját győzelmük, valamint magának a munkának az ünneplését várta el a hatalom május elsején. A valóságban a munkások jelentős része azonban nem érezte győztesnek magát. Maradt a bérmunka, az életkörülményeik pedig nem javultak olyan mértékben, mint amiről a propaganda szólt. Így vált az államszocialista időkben a büszke munkások nemzetközi harcának szép ünnepe a munka semmitmondó ünnepévé, amit a nép azóta is többnyire úgy él meg, hogy egy napra legalább felszabadulhat a bérmunka valósága alól, és önfeledten majálisozhat, pihenhet, vagy időt tölthet a szeretteivel.

Akkor a dicső múltból nem is maradt semmi ünneplésre méltó? A kérdés megválaszolásához érdemes áttekinteni a magyarországi munkásmozgalom rövid történetét. Maga a munkásság az 1848-as jobbágyfelszabadítással jelent meg. A felszabadított jobbágyok jelentős része a felszabadulása után föld és termelőeszközök nélkül maradt. Arra kényszerültek ezért, hogy a termelőeszközöket birtokló – a korábbi nemességből kialakult – tőkés osztály szolgálatába szegődjenek bérmunkásként.

Magyarországon az első munkásszerveződést 1848-ban nyomdászok alapították, de a példájukat hamarosan követte szinte mindegyik szakma munkássága. Ezek az úgynevezett szakszervezetek. A munkásszerveződéseknek a munkakörülmények javítása mellett kulturális és oktatási céljai is voltak. Sokatmondó, hogy az egyik első, 1909-ben alapított kulturális egyletet Alkoholellenes Munkásszövetségnek hívták. A munkáskultúra megteremtésére azért is volt szükség, mert ekkoriban a munkásság többnyire kiszorult a közoktatásból, így a politikai–kulturális céljainak az eléréséhez önművelésre volt szüksége. A cél végső soron a munkásság természet- és társadalomtudományos képzése, testkultúrájának javítása, valamint ezeken keresztül egy pozitív munkásidentitás kialakítása volt.

1904-től aztán teljesült a munkásság egyik legfontosabb követelése: legálissá vált a sztrájk. Egyre gyakoribbá és nagyobbakká váltak a sztrájkok és a tüntetések, így a munkásmozgalom egyre több követelése teljesült. Bevezették a társadalombiztosítást, a munkanélküli segélyt, elkezdtek foglalkozni a létminimum és a bérindex mérésével. A mozgalom egyik legjelentősebb eredménye az 1937. évi XXI. törvény elfogadásának kikényszerítése volt. Ennek értelmében a heti munkaidő 48 órára csökkent, és ez a törvény írta elő először Magyarország történetében, hogy a munkásoknak jár fizetett szabadság, fizetett túlóra, 15 perces ebédszünet és gyereknevelési pótlék.

Az 1912. május 23-i budapesti tömegtüntetés az I. világháború előtti legnagyobb magyarországi munkásmegmozdulás | Fénykép: https://mult-kor.hu/cikk.php?id=18503&print=1

Ahogy arról feljebb is írtam, az államszocialista elnyomás évtizedeiben a hatalom azt hirdette, hogy a munkások minden lehetséges követelése teljesült. Ezért ahogy május 1, úgy maga a munkásmozgalom is elvesztette jelentőségét. Nem emelhették fel a szavukat a munkásságot érintő igazságtalanságokkal szemben, olyan tevékenységeket folytathattak csak, mint például a munkáscsaládok üdültetésének a megszervezése. A rendszerváltás után aztán újra rengeteg szakszervezet alakult, azonban egységes, a munkások érdekeit hatékonyan képviselni tudó munkásmozgalom azóta sem jött létre Magyarországon.

Május elseje, a munkásmozgalom, a munkáskultúra, a munkásosztály mára kínossá, szégyellni valóvá vált kifejezések. Az általuk elért eredményeket – mint: az általános és titkos választójog, a sztrájkjog, a gyerekmunka betiltása, a minimálbér, a nyolc órás munkaidő, a szabad hétvégék, a fizetett szabadság, a munkanélküli segély, a gyereknevelési segélyek, a nyugdíj vagy a betegbiztosítás – azonban mindannyian élvezzük. Május elsején tehát van mit ünnepelnünk. Érdemes visszaemlékeznünk arra, hogy a felsorolt jogok nem voltak mindig maguktól értetődők. Ezen kívül május 1. jó alkalom arra is, hogy elgondolkodjunk azon: milyen ma, Magyarországon a munkavállalók helyzete. Megszűnt-e minden a munkavállalókat érő igazságtalanság? Vagy esetleg maradt még tennivaló?