Mi az a munka? Egy filozófus valami olyasmit mondana, hogy olyan emberi tevékenység, amely a természeti és társadalmi erők, erőforrások meghódítására irányul az ember szükségleteinek kielégítése érdekében. Felidézné, hogy az ember a környezetének formálásával folyamatosan tanul is róla, így a munka a világ megismerésének fontos eszköze, az emberi létezés kiteljesedésének fontos eleme. Elmondaná, hogy a munka társadalmi tevékenység, emberek munkamegosztáson alapuló együttműködésére épül. Ha viszont egy közgazdászt kérdezünk, valószínűleg ilyesmi választ kapunk: Munkának nevezzük az ember (és/vagy gép) által energia befektetése révén hasznos, rendszerint ellenszolgáltatásért elvégzett különböző tartalmú tevékenységeket. A „munka” szavunk szláv eredetű, jelentése: kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség. Látható, hogy a munka fogalmát sokféleképpen meg lehet közelíteni. Az egyes megközelítések közötti különbség azonban sokkal több, mint valamiféle elvont, filozófiai vagy nyelvészeti kérdés, meghatározza az életünk majdnem minden területét.

A munkáról való gondolkodáshoz érdemes lehet a fenti meghatározásokból kiindulni. A munka célja „emberi szükségletek kielégítése”. Akkor, ha nem valamilyen meglévő emberi szükséglet kielégítése a cél, hanem csak előállítunk valamit, aztán megpróbáljuk eladni, az munka vagy sem? Fidget-spinnert, slime gyurmát, vagy sajtburger ízű chipset gyártani munka vagy sem? Munkát „rendszerint ellenszolgáltatásért” végzünk. Akkor, ha tevékenységünkért nem kapunk pénzt, az munka vagy sem? Saját gyerekeink nevelése, beteg szeretteink gondozása, vagy főzés családtagjainkra munka vagy sem? A szó jelentése „kín, gyötrelem, szenvedés, erőfeszítés, vesződség”. Akkor, ha valaki számára nem gyötrelem a munkája, ha a tevékenységét nem idegen kényszerként éli meg, az munka vagy sem?

Fénykép: http://www.soundtrackstomylife.com/2014/03/pink-floyd-another-brick-in-wall-part-2.html

Annyit mindenképpen kijelenthetünk, hogy a munkamegosztás a világ legnagyobb részén olyan rendszerben zajlik, amelyben a munkavégzéshez szükséges eszközök, gépek, berendezések (azaz a termelőeszközök) nem közösek, azok bizonyos emberek tulajdonában vannak. A gyakorlatban a tulajdonosok (azaz a tőkések) köre nagyon szűk, az emberek túlnyomó többsége (a munkások) pedig nem rendelkezik semmi egyébbel, csak a munkavégző képességével. Ezt a rendszert nevezik kapitalizmusnak. A rendszert magát a magántulajdon fogalma tartja működésben. A munkások annak érdekében, hogy elő tudják teremteni az életben maradásukhoz szükséges javakat, illetve maguk is minél több tulajdonra tehessenek szert, saját magukat, a munkavégző képességüket bocsátják áruba, bérmunkát végeznek. A munkások a tőkések tulajdonában lévő termelőeszközök segítségével előállítanak valamit, amiből aztán bevétele lesz az egész társaságnak. A bevételt azonban nem kizárólag a munkások bérére és a termelőeszközök fenntartására fordítják, annak egy része profit néven a tőkésekhez kerül. A kapitalizmus kritikusai ezt kizsákmányolásnak nevezik, és a rendszer legalapvetőbb igazságtalanságaként tartják számon. Ezek szerint a munkás munkaideje két részre osztható: munkaidejének nagyobb részében a saját munkabérét termeli meg, a fennmaradó részben végzett munkájának a gyümölcséből azonban már nem részesül, az a tőkéseket gazdagítja. A közgazdászok közül sokan, sokféleképpen próbálják magyarázni ezt a folyamatot – a profitszerzés folyamatát –, de az egyes magyarázatok között komoly viták állnak fenn. Egyesek szerint a profit egyfajta prémium az üzleti élet bizonytalanságának vállalásáért. A valóságban azonban a tőkések egy bizonyos szintű hozamot mindenképpen elvárnak, a profitot belekalkulálják áraikba, nem csak akkor jutnak hozzá, ha éppen szerencsésen alakul minden. Mások szerint a profit valamiféleképpen a tőkés munkadíja, amiért jó döntéseket hoz. A valóságban azonban minél nagyobb egy vállalat, az irányítást annál kevésbé a tőkések, és annál inkább jól fizetett menedzserek végzik. Megint mások szerint a profit a tőke befektetésének az ára. Ettől azonban a profitszerzés ugyanúgy igazságtalan marad, hiszen csak az tud befektetni, akinek van mit: aki valamilyen oknál fogva (első sorban öröklés miatt) eleve rendelkezik vagyonnal. A valóságban egy társaság bevételeinek az elosztása bérekre és profitra, kizárólag a munkások és a tőkések közti erőviszonyoktól függ. Ahol a munkások megosztottak, ott alacsonyabb a bérek és magasabb a profit aránya, ahol pedig jól szervezettek, ott fordítva.

A kapitalizmus kritikusai szerint a munkavégzés jelenlegi rendszerében nem csak a tőkések zsákmányolják ki a munkásokat, hanem az egész emberiség is kizsákmányolja saját természetes környezetét. Annak érdekében, hogy a Föld folyamatosan növekvő népességének minél nagyobb része minél nagyobb magántulajdont halmozhasson fel, folyamatosan növelhessék fogyasztásukat, szükség van a termelés folyamatos növelésére, a termeléshez pedig a természet erőforrásaira: élelmiszergyártásra, ásványianyag-kitermelésre, erdőirtásra, vízgazdálkodásra, fosszilis energiahordozók égetésére, és persze szemétlerakásra, károsanyag-kibocsátásra. A bolygó szerencsére ezeknek az anyagoknak egy jelentős részét újra és újra elő tudja állítani, illetve el tudja nyelni, azonban ahogy a munkás munkaidejét, úgy az emberiség éves termelését is két részre oszthatjuk. Az év nagyobb részében azokat az erőforrásokat éljük fel, amelyeket a Föld képes egy év alatt újratermelni. Az év fennmaradó részében azonban visszafordíthatatlan károkat okozunk saját élőhelyünknek. Ez szerencsésebb helyeken csak szélsőséges időjárási viszonyokat eredményez: hőhullámokat, viharokat, árvizeket, amelyek számtalan emberéletet követelnek. Szerencsétlenebb helyek azonban a szárazság, a vízhiány vagy természeti csapások miatt egyenesen lakhatatlanná válnak, lakosságuk pedig a szerencsésebb helyek felé kezd vándorolni, ami a kulturális különbségek kiéleződéséhez, nem ritkán pedig egyenesen háborúkhoz vezet.

A kapitalizmus kritikusai szerint a munkavégzés jelenlegi rendszere a kizsákmányolás igazságtalanságán túl behálózza az ember teljes személyiségét, kihatással van az egyes emberek önmagukhoz és más emberekhez fűződő viszonyára is. Mivel a munkások semmilyen mértékben nem tulajdonosai a termelőeszközöknek, semmilyen beleszólásuk nincs a termeléssel kapcsolatos döntésekbe se. A tőkések döntései alapján a munkás bármikor elbocsátható, áthelyezhető, felemelhető vagy eldobható. Emiatt aztán mind a tőkések, mind a munkások – a kizsákmányolás valósága helyett – gyakran úgy élik meg az egymáshoz való viszonyukat, mint valamiféle gondviselő és gondozott viszonyát. A tőkés gondviselésétől függő, kiszolgáltatott munkások jelentős része bizonytalan foglalkoztatási viszonyokba kényszerül: alacsony fizetésért, rendszertelen munkaidőben, feketén vagy emberhez méltatlan munkakörülmények között kell dolgoznia. Szociológusok ezt a bizonytalan élethelyzetet prekárius élethelyzetnek, a benne élő tömegeket pedig prekariátusnak nevezik. Az állandósuló bizonytalanság miatt az emberek úgy érzékelik, teljesítményük sosem elégséges: mind magasabb és magasabb elvárásokat támasztanak saját maguk és mások elé is. A teljesíthetetlen elvárások hatására pedig könnyen érezheti magát – az óvodástól a nyugdíjasig – bárki értéktelennek, kényszerülhet folyamatos önvizsgálatra, szorongásra. Ezt a tökéletességre irányuló vágyat, a hibázás lehetőségétől való állandó rettegést és paranoiát a pszichológusok perfekcionizmusnak nevezik, és kapcsolatba hozzák mentális betegségek egész sorával a depressziótól az étkezési zavarokon, az alkoholizmuson és a drogfüggőségen át egészen az öngyilkosságig. A teljesítménykényszer, a tökéletesség látszatának állandó fenntartása miatt a magunkról sugárzott kép: a megjelenésünk, az önéletrajzunk, a Facebook profilunk fontosabbá válik, mint a valós, tökéletlen személyiségünk, vagy a valós, tökéletlen barátságaink. A szürke hétköznapok, és a hús-vér emberi kapcsolatok helyébe intenzívebb, virtuális viszonyok lépnek. Tökéletlen önmagunk megmutatása helyett az önmagunkról sugárzott tökéletes kép folyamatos ünnepeltetésének, mások megismerése helyett a mások által magukról sugárzott kép folyamatos ünneplésének élményei szolgáltatnak kielégülést. A kapitalizmus kritikusai ezt az összetett jelenséget nevezik elidegenedésnek. Az eddigiek szerinti viszonyok közé szorult (kizsákmányolt, prekárius, perfekcionista J), elidegenedett ember nem tapasztalja meg a szeretet, a szolidaritás, az őszinteség, a becsületesség élményét, kapaszkodók nélkül marad a társadalomban. A közösségek többé nem ezek mentén az értékek mentén szerveződnek, új igazodási pontokká a fogyasztói társadalom termékei: a fidget-spinner, a slime gyurma, a sajtburger ízű chips, az energiaital, az iPhone, a Gucci, a tévés valóságshow-k és tehetségkutatók, a reklámok, a marketing, az életvezetési tanácsadók, a motivációs tréningek válnak, a folyamat pedig egyre csak gyorsítja önmagát.

Napjainkban, a globális kapitalizmus korában, amikor a cél a „munkaalapú társadalom”, az országok sikerességét GDP-növekedésben mérjük, a munkáról való gondolkodás tehát piaci alapú logika szerint zajlik. Ezek szerint mindegy, hogy valós emberi szükséglet kielégítése-e a munkavégzés célja. Mindegy, hogy a munkás szereti-e a munkáját vagy sem. A munka fő motivációja a tőkések számára a profitszerzés, a munkások számára pedig a tőkéssé válás halovány reménye. Vagy legalább minél nagyobb tulajdon felhalmozása. Vagy legalább a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. Vagy legalább a túlélés: a fagyhalál, az éhhalál elkerülése. Ezek a célok pedig felülírják a munkások életkörülményeinek vagy a természeti erőforrásoknak a fenntarthatóságát is. A képlet egyszerű: aki bármilyen bérmunkát végez, az elismert tagja a társadalomnak, aki pedig nem, az nem. Látható, hogy bármilyen helyzetben is legyünk részesei a munka világának, a célok egyáltalán nem nemesnek, az elérésük korántsem jelenti az emberi méltóság, az emberi létezés legmagasabb szintű kiteljesedését.

Akkor, aki kizsákmányolt, elidegenedett munkásként bérmunkát végez, holnaptól hagyja ott a munkáját? Nyilván ez nem lenne megoldás. De ha valaki magára ismert az eddigiekben, annak pár dologra érdemes talán jobban odafigyelnie. Ha van lehetőségünk, érdemes olyan munkát választanunk, ahol olyasmit állítunk elő, ami valódi emberi szükségleteket elégít ki. Ha nincs, legalább ne támogassuk a rendszert! Ne a reklámok, és még csak ne is mások fogyasztási szokásai alapján vásároljunk! Mielőtt valamit megveszünk, gondoljuk át, hogy van-e rá szükségünk, és valóban akkora mennyiségre van-e szükségünk! Vásároljunk úgy, hogy a lehető legkevesebb hulladék keletkezzen utánunk, ami pedig keletkezik, azt gyűjtsük szelektíven, és komposztáljuk! Ha van lehetőségünk, válasszunk olyan munkát, amelyben örömünket leljük, és adott esetben részeseivé válhatunk a társaság tulajdonosi körének! Ha nincs, legalább olyat, ahol emberhez méltó életet biztosító, legális bért kínálnak, és van munkavállalói érdekképviselet, szakszervezet! Találjuk meg a magánéletünk határait, az abban szerzett élményeinket pedig önmagukban éljük meg, ne a magunkról sugárzott kép egy újabb építőelemeként használjuk fel! Törekedjünk arra, hogy ne támasszunk se magunkkal, se másokkal szemben teljesíthetetlen elvárásokat! Ne leljük örömünket mások kudarcaiban! Ne viszonyuljunk megvetéssel a rendszer fenti folyamataiba fizikailag vagy mentálisan belerokkant emberekhez, a segítségre szoruló munkanélküliekhez, alkoholistákhoz, drogfüggőkhöz, hajléktalanokhoz, de az éhbérért sokszor értelmetlen munkát végző közmunkásokhoz se! Végül pedig, ha a munkamegosztás rendszerét valóban igazságosabbá szeretnénk tenni, forduljunk a politikához! Akár passzívan, akár aktívan segítsük olyan politikai szervezetek munkáját, akik a fenti értékek képviseletét tűzik a zászlójukra! Legalábbis szerintem.