Az Ercsi Falanszteren 8 részes cikksorozatban tekintem át a város és az ország egészségügyi helyzetét. Az első részben a hazai népegészségügyi helyzetről szedtem össze néhány adatot. Akkor odáig jutottam, hogy a magyar lakosság egészségi állapota szinte minden mutatójában alulmúlja a hasonló fejlettségű országokban mért adatokat. Az elkerülhető halálesetek számát tekintve pedig azt állapítottam meg, hogy az ország népességének természetes fogyását egy korszerű egészségügyi rendszerrel drasztikusan lehetne csökkenteni. De hogy jutottunk ide? Mit csinálunk rosszul?
Mindenekelőtt kijelenthető, hogy azokban az országokban, ahol színvonalasabb az ellátás, ott többet is költenek rá. A ’90-es évek közepén például Magyarország, Csehország és Szlovénia, de még Nagy-Britannia vagy Svájc is nagyjából hasonló arányú, a nemzeti össztermékük (GDP) 5-6 százalékának megfelelő mértékű összeget fordított az egészségügyi rendszerének a fenntartására. Magyarország akkor még az élmezőnyben volt 6,1%-os értékkel. De amíg 2014-re Csehország és Szlovénia a GDP-jük 6,4-6,5 %-ára, Svájc és Nagy-Britannia pedig 7-8 %-ára növelte az egészségügyi kiadását, Magyarországon ez az arány 5% alá esett. Az OECD 35 tagállama közül hazánkon kívül mindössze egy olyan ország volt, amelyik csökkentette ezeknek a kiadásoknak az arányát (Lettország) az elmúlt évtizedekben. Az Unióban a legfrissebb 2016-os adatok szerint az átlagos állami ráfordítás 7,1% volt, míg Magyarországon ismét 4,8%. Ezzel a 28 Uniós ország rangsorában a 24. helyen állunk.
A pénzhiányból fakadó legsúlyosabb probléma pedig a szakszemélyzet: az orvosok, az ápolók, a gyógyszerészek drámai alulfizetettsége, ami mára katasztrofális mértékű munkaerőhiányt okozott a hazai egészségügyben.
Magyarország 2004-es Uniós csatlakozását követően 10 év alatt az orvosok 12%-a hagyta el az országot.
A kivándorló orvosok száma 2010-11-12-ben ért a csúcsra: mindhárom évben nagyjából 550 doktor állt munkába másik országban. 2013-tól a számuk 300-350 körülire csökkent, de a kivándorlás azóta sem állt meg. Elmondható, hogy az országot az utóbbi években is 1 000-1 200 egészségügyi dolgozó hagyta el minden évben. Azonban ennél is riasztóbb adat az, hogy
ugyanezen időszak alatt az orvosok további 16%-a bár Magyarországon maradt, de más pályán helyezkedett el.
A Nyugat-európai országokban kínált 7-10-szeres fizetésekkel rövid távon nyilván nem tudja a magyar egészségügy felvenni a versenyt. De ehhez képest a belföldi pályaelhagyó orvosok által az új munkakörükben elért átlagosan 40%-kal magasabb keresetek nem lennének irreálisak a hazai rendszerben sem. Ezzel pedig drasztikusan csökkenthető lenne a dolgozók kiáramlása a magyar egészségügyből.
Fénykép: https://www.nlcafe.hu/ezvan/20151216/orvoselvandorlas/
A kormány azonban a megfelelő mértékű, általános, értékálló alapbér fejlesztés helyett különböző ösztöndíj programokkal, garantált bérminimum bevezetésével, és különböző pótlékok juttatásával igyekezett kozmetikázni az alacsony kereseteket. Az elégedetlenség viszont nem csökkent: 2016-ban többezer orvos közös petícióban tiltakozott az egészségügy alulfinanszírozottsága ellen. A kormány 2017-2018-ban végül valóban kénytelen volt nekilátni a bérek fejlesztésének, de az addigra teljesen összekuszált bértábla miatt a több körben megvalósult béremelések a legalacsonyabb keresetű dolgozók esetében sokszor semmilyen fizetésnövekedést nem jelentettek a gyakorlatban. Az eredmény pedig magáért beszél. A rendszerből hiányzó munkaerőt 2013-ban 5 000 fősre becsülték. Ez a szám 2018-ra 25 000 főre emelkedett.
Javulást azért sem várhatunk, mert 2016-ban már a hazai orvosok fele 50 évesnél idősebb volt, a kivándorlóknak viszont a 2/3-a 40 alatti.
Azaz, ha a kivándorlás mértéke még enyhén csökken is, a kiöregedésé rohamosan nő.
Ráadásul az utánpótlás helyzete sem kecsegtet sok jóval: egyre kevesebb ugyanis a frissen végzett szakorvos. Míg 2009-ben nagyjából 1 500-an tettek szakorvosi vizsgát, 2015-ben már csak 936-an. Nem is csoda, hiszen az orvoshiány mára elérte azt a szintet, hogy az új orvosok képzése is válságba került miatta. A rendszerben maradt orvosokra ugyanis az ellátásban van szükség. Az egyre fokozódó szakemberhiány a rendszerben maradó dolgozók vállaira rak többletterheket. A folyamatos túlhajtottság, kimerültség pedig amellett, hogy drasztikusan megrövidíti az egészségügyben dolgozók életét, a gyógyítás minőségében is károkat okoz. Egyre kevesebb figyelem jut egy-egy betegre, egyre gyakoribbá válnak a hibák, amin az egészségügyben emberéletek múlnak. Emellett az orvoshiány egy másik következményeként a betegek arra kényszerülnek, hogy a szakmailag indokoltnál lényegesen hosszabb ideig várakozzanak várólistán a számukra szükséges ellátásra. Emiatt aztán sokan egyáltalán nem is veszik igénybe az ellátást, vagy – aki megteheti – az állami rendszeren kívül, saját zsebből finanszírozza meg azt.
Az egészségügy egy nagyon bonyolult rendszer, aminek rengeteg eleme van, és mindegyik mindegyikkel összefügg. Az eddigiekből kiderült, hogy a magyarországi egészségügy állapota válságos, és a válság az ágazat minden elemére kiterjed, rengeteg oka és tünete van, de a teljes rendszer szempontjából
a legalapvetőbb probléma a kormányzati egészségügyi kiadások elégtelenül alacsony szintje.
