Az alábbiakban Fischer Ádám alpolgármester 2020. október 23-án elmondott beszéde olvasható, ami az 1956-os Forradalom kitörésének a 64. évfordulója alkalmából rendezett városi megemlékezésen hangzott el.
Köszöntök mindenkit, aki megtisztelte a Város október 23-i megemlékezését!
Az 1956-os forradalom kitörésének 64. évfordulója alkalmából gyűltünk ma össze. De mi is történt október 23-án? Hogy zajlott a forradalom? Milyen üzenete lehet Magyarország jelenkori Népe számára? A következtetések levonásához úgy gondolom, évente egyszer röviden érdemes felelevenítenünk az események sorát!
Sztálin 1953-as halála után a Varsói Szerződés több országában is felszínre tört a szovjet elnyomás és az alacsony életszínvonal miatti elégedetlenség. Magyarországon Rákosi Mátyást Nagy Imre követte a minisztertanács élén, aki meghirdette az „Új szakasz” politikáját. Programjában a közélet demokratizálását, a politikai foglyok szabadon bocsátását, illetve a szovjet gazdasági rendszer erőltetésénél rugalmasabb és a magyar viszonyokhoz jobban alkalmazkodó, szocialista gazdaságpolitikát ígért.
Ugyanis Nagy Imre demokrata, egyben hithű szocialista politikus volt, a Párt reformer szárnyának a vezéralakja.
Az állami vezetésben viszont továbbra is Rákosi emberei töltötték be a legfontosabb pozíciókat, akik elérték Nagy Imre 1955-ös leváltását. Az elégedetlenség ennek ellenére tovább élt Nagy Imre párton belüli támogatói, az értelmiség és a diákság köreiben egyaránt.
A forradalom kirobbanásának közvetlen előzményeként szokás számontartani a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének október 16-i megalakulását, amihez néhány napon belül az ország számos egyetemének hallgatósága csatlakozott. Október 22-i gyűlésükön elfogadták a diákság 16 pontba szedett követeléseit tartalmazó kiáltványt. A követeléseik alátámasztására október 23-ára felvonulást szerveztek Budapesten. A felvonuláshoz ugyanakkor meglepetésre a külvárosi munkásság széles tömegei is csatlakoztak: 23-a estére a Kossuth téren összegyűlt 200 ezres tömegnek már csak mintegy ötöde lehetett diák, a tüntetők többségét és a forradalom gerincét innentől már a munkásság adta.
A tömeg ledöntötte a Sztálin-szobrot, a Rádiónál kialakult konfliktusban pedig előkerültek a fegyverek is.
A tömegek követelésének eleget téve Nagy Imre visszakerült a Kormány élére. Október 25-én – szintén a forradalom követeléseivel összhangban – tárgyalásokat kezdeményezett a szovjet fegyveres erők Magyarországról történő kivonásáról, a Varsói Szerződés felmondásáról és az ország katonai függetlenségének nemzetközi elismeréséről. A szovjetek azonban mindenáron el akarták kerülni, hogy Magyarország példája átterjedjen a Keleti Blokk többi országára is: ezért bár október 31-én bejelentették a szovjet csapatok kivonulását az ország területéről, mégis valójában
arról döntöttek, hogy a Magyar Forradalmat fegyveres erővel le fogják verni.
November 1-től az ígéretek ellenére egyre több szovjet hadosztag lépett be az országba, 4-én pedig hatalmas túlerővel megindult az átfogó, ún. Forgószél Hadművelet, ami a Forradalom bukásához vezetett. November 7-től Nagy Imre helyére Kádár Jánost nevezték ki a minisztertanács élére, november 11-re pedig az utolsóként kapituláló csepeli munkások szívós ellenállását is felszámolták.
Az, hogy a munkásság ilyen nagy számban csatlakozott a forradalomhoz, mindenkit meglepett, de egyáltalán nem volt előzmények nélküli. Miskolcon a Diósgyőri Vagon- és Gépgyár dolgozói már október elején megfogalmazták problémáikat, 20-án aláírásgyűjtésbe kezdtek, 24-én pedig megválasztották a gyár munkástanácsát. A miskolci munkásokhoz hasonlóan 24-étől munkástanácsok alakultak Budapest több gyárában, és a vidéki munkásvárosokban egyaránt,
október 31-ére pedig összehívták a Munkástanácsok Parlamentjét is, ahol 9 pontban foglalták össze a munkásság követeléseit.
Kimondták, hogy az üzem a munkásoké, a vállalat legfőbb irányító szerve pedig a demokratikusan választott munkástanács, ami saját hatáskörben dönt a bérek megállapításáról, a nyereség felhasználásáról és a vállalat szociális ügyeiről egyaránt!
Ezek a munkástanácsok voltak aztán a magjai a Forradalom napjaiban a helyi közszolgáltatások és a termelés újraindítását irányító különböző helyi szerveknek. Október 30-án Nagy Imre a Rádióban bejelentette, hogy
„[...] a Forradalom által létrehozott demokratikus, helyi önkormányzati szerveket a Nemzeti Kormány elismeri, rájuk támaszkodik és támogatásukat kéri!”
Az 1956-os Forradalom során ezzel Magyarország történetében talán először valósult meg teljeskörűen a Nép egészének – és nem csak a kiváltságos uraknak és polgároknak, hanem valóban minden magyarnak az önrendelkezésén alapuló termelés és hatalomgyakorlás, amiben mindenki részt vehetett, és mindenki szava számított.
Nyilván az sem véletlen, hogy
31 évvel ezelőtt – 1989-ben – a III. Magyar Köztársaságot is éppen október 23-án kiáltották ki, a központi irányítás alatt álló tanácsrendszert pedig felváltották a helyi önrendelkezés intézményei: az önkormányzatok.
Úgy gondolom, október 23-án évről-évre érdemes számot vetnünk azzal: hol tartunk és merre haladunk az 1956-os elődeink által kijelölt úton. A szovjetek elhagyták az országot, és a rendszerváltás bíztató fejleményeket hozott a közjogi önrendelkezés területén is. Szabad választásokra került sor, létrejött a többpártrendszer, a független bíróságok és a szabad sajtó. A frissen megalakult helyi önkormányzatok széleskörű jogosítványokat és hozzá forrásokat kaptak a települések ügyeinek az intézésére. A helyben élők közül és a helyben élők által választott testületek igazgatták az iskolákat, a helyi egészségügyet és a szociális ügyeket egyaránt. Ehhez forrásként az önkormányzatok saját bevételein túl a mainál nagyobb mértékben álltak rendelkezésre az állami működési támogatások, illetve többféle adónemból származó bevétel (például a személyi jövedelemadó, vagy a gépjárműadó-bevétel) részben, vagy teljes egészében a települések kasszájába került.
Azóta azonban úgy tűnik, mintha visszafordult volna az ország, mintha egyre távolodnánk az ’56-ban áhított önrendelkezéstől!
Az iskolák fenntartására és a szociális ügyek túlnyomó részére az önkormányzatoknak, és ezáltal a helyi lakosságnak nincs már érdemi ráhatása, és a szakrendelők állami fenntartásba vétele is folyamatosan napirenden van hosszú évek óta. Mindemellett a településeknek juttatott működési támogatások mértéke folyamatosan csökken, az adóbevételeken már nem osztozkodik a Kormány az önkormányzatokkal, sőt! Még azt is megszabja, hogy a saját bevételeiket mire költsék!
Azt gondolom, nem szabad tovább mennünk ezen az úton: ragaszkodnunk kell az ’56-osok céljaihoz, és ahogy tették elődeink, nekünk is a végsőkig küzdenünk kell azért, hogy a saját életünk dolgairól mi magunk dönthessük! Ne hagyjuk, hogy a lakóhelyünk ügyeiben a fejünk fölött határozzanak! Vegyünk részt minél többen a közélet alakításában és védjük meg az együtt az önkormányzatainkat a jelentéktelenné válástól!
Álljunk ki az önrendelkezéshez való jogunk mellett, ahogy azt az ’56-osok is minden bizonnyal elvárnák tőlünk!
