Az alábbiakban Fischer Ádám alpolgármester 2021. október 22-én elmondott beszéde olvasható, ami az 1956-os Forradalom kitörésének a 65. évfordulója alkalmából rendezett városi megemlékezésen hangzott el.
Köszöntök mindenkit, aki megtisztelte a Város október 23-i megemlékezését!
Ma az 1956-os forradalom kitörésének 65. évfordulójára emlékezünk. A szabadságától és az önrendelkezés lehetőségétől megfosztott Magyar Nép elégedetlensége 65 évvel ezelőtt jutott el arra a pontra, ahol az emberek ráébredtek: szembe kell szálljanak elnyomóikkal.
A forradalom kirobbanásának közvetlen előzményeként szokás számontartani a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének október 16-i megalakulását, amihez néhány napon belül az ország számos egyetemének hallgatósága csatlakozott. Október 22-i gyűlésükön elfogadták a diákság 16 pontba szedett követeléseit tartalmazó kiáltványt. A követeléseik alátámasztására október 23-ára felvonulást szerveztek Budapesten. A felvonuláshoz ugyanakkor meglepetésre a külvárosi munkásság széles tömegei is csatlakoztak: 23-a estére a Kossuth téren összegyűlt 200 ezres tömegnek már csak mintegy ötöde lehetett diák.
A tömeg ledöntötte a Sztálin-szobrot, a Rádiónál kialakult konfliktusban pedig előkerültek a fegyverek is.
A tömegek követelésének eleget téve Nagy Imre került a Kormány élére. Október 25-én – szintén a forradalom követeléseivel összhangban – tárgyalásokat kezdeményezett a szovjet fegyveres erők Magyarországról történő kivonásáról, a Varsói Szerződés felmondásáról és az ország katonai függetlenségének nemzetközi elismeréséről. A szovjetek azonban mindenáron el akarták kerülni, hogy Magyarország példája átterjedjen a Keleti Blokk többi országára is. Meghozták a döntést arról, hogy a Magyar Forradalmat fegyveres erővel fogják leverni. November 1-től egyre több szovjet hadosztag lépett be az országba, 4-én pedig hatalmas túlerővel megindult az átfogó, ún. Forgószél Hadművelet, ami a Forradalom bukásához vezetett.
November 7-től Nagy Imre helyére Kádár Jánost nevezték ki a minisztertanács élére, november 11-re pedig az utolsóként kapituláló csepeli munkások szívós ellenállását is felszámolták.
A forradalmat leverték, de a Magyar Nép igénye arra, hogy a saját sorsáról saját maga döntsön, túlélte az elnyomó rendszert. Több évtizeddel később, de az ’56-osok céljai végül teljesületek:
1989-ben – pontosan 32 éve – a nagy elődök előtt tisztelegve, szintén ezen a jeles napon kiáltották ki a III. Magyar Köztársaságot.
Az országban szabad választásokat tartottak, a központi irányítás alatt álló tanácsrendszert pedig felváltották a helyi önrendelkezés intézményei: az önkormányzatok.
Október 23. közös nemzeti ünnepünk, mégis sokan, sokféleképpen emlékezünk mind ’56, mind ’89 örökségére. Van, aki szerint ’56-ban a diákság és az értelmiség lázadt fel, van, aki a munkások szervezkedését, a munkástanácsok mozgalmát emeli ki. Van, aki szerint a magyaroknak a kommunizmusból lett elegük, van, aki szerint csak demokratikusabb szocializmusra vágytak, szovjetek nélkül. Van, aki szerint Nagy Imre egy volt az elnyomók közül, van, aki szerint a forradalom hőse volt.
Bár a nemzeti ünnepünk közös, így mégis megosztottságban telik, a megosztottság szításáért pedig sokan a politikát, a politikusokat teszik felelőssé.
És valóban: én is úgy gondolom, hogy a választott képviselők között – országosan és helyben egyaránt – akadnak olyanok, akikből sokszor hiányzik a felelős politizáláshoz szükséges önzetlenség és az igazságosság.
Jogosan érezhetik úgy az emberek, hogy a politika nem az ő életükről szól, nem a lényeges kérdések megvitatása zajlik, hanem hatalmi harcok, civakodások.
A képviselők nem az igazságot keresik, hanem igyekeznek egymáson fogást találni. Az Ország Kormánya hetek óta aláírást gyűjt, plakátok ezrein és fikciós mozifilmben hergel az ellenzékének a vezetői ellen, nemzeti ünnepünkön pedig az eddigi legszégyenletesebb, 2006-os október 23-ánk máig feldolgozatlan traumáinak a tüzére önt olajat.
Helyben az Önkormányzaton belüli helyezkedés, az Önkormányzat költségvetési helyzetéről terjesztett valótlanságok és féligazságok szítják az indulatokat minden oldalról.
Utóbbi következtében futószalagon érkeznek a Képviselő-testület elé a támogatási kérelmek állami szervektől, társadalmi- és sportszervezetektől, sőt! Milliós összegekre magánszemélyektől is. Ezeket az Önkormányzat csak részben és csak az utolsó tartalékainak a terhére tudja teljesíteni. A Városnak így nem marad mozgástere fejlesztésekre, ami pedig alapot ad a város vezetőinek az elmarasztalására.
Az igazságtalan, önös érdekeket szolgáló civakodás miatt érthető tehát, ha sokan azt mondják: Kevesebb politikát akarunk látni! Én azonban azt mondom: Igazságos, önzetlen politikát szeretnék látni!
Ugyanis a politika nem a hatalmi harcokról, hanem a közös dolgaink őszinte megvitatásáról szól.
Ennek a lehetőségéért harcoltak az ’56-osok, és ezért léptek fel a ’89-esek is.
Közös Országunk, közös Városunk gyarapodása érdekében igazságosan megvitatni való dolgaink pedig akadnak bőven.
A magyar önrendelkezésért folytatott harcnak ezen a magasztos ünnepén idén sem mehetünk el például amellett, hogy elgondolkodjunk a Magyar Önkormányzatiság helyzetén.
Tavaly október 23-án arról beszéltem, hogy a rendszerváltás óta az önkormányzatok igazgatása alól kikerültek az iskolák, de az építésügyi, szociális és igazgatási ügyekben hozott döntések jelentős része sem helyben születik. Ezzel párhuzamosan jelentős forrásokat vont el az Állam az önkormányzatoktól, valamint adóbevételeik egy részét is elvette.
A helyzet az idén sem javult. Bár az év elején az állami támogatások jelentős mértékben nőttek, év közben kiderült, hogy a megnövekedett normatíva jelentős részét a Kormány visszatartja szolidaritási hozzájárulás néven. Mivel továbbra is tiltják új díjak bevezetését, Ercsi – a héten megnyílt – első bölcsődéje is ingyenesen, önkormányzati pénzből üzemel idén. A Képviselő-testület teljes egyetértése mellett a Város meg szeretne venni 3 ingatlant a Rendőrség mellett. Az Önkormányzatnak azonban erre nincs pénze, de még csak kölcsönt sem vehet fel a beruházásra kormányzati jóváhagyás nélkül. A példákat még hosszasan lehetne sorolni, de a lényeg, hogy oda jutottunk, hogy döntenünk kell melyik ujjunkba harapjunk. Mondjunk le a Város fejlesztéséről? Önrész híján mondjunk le az újabb bölcsőde építéséről, amire nagy a kereslet a szülők részéről? Ne támogassuk a társadalmi és sportszervezeteket? Halasszuk az intézményeink szükséges karbantartásait? Felelősen tekintve a költségvetési helyzetünket ugyanis mindegyikre egyszerre sajnos garantáltan nem lesz lehetőségünk.
Az ’56-osoknak és a ’89-eseknek köszönhetően azonban a vitás önkormányzati ügyekbe mindannyian beleszólhatunk, sőt! Dönthetünk arról is, hogy szeretnénk-e, hogy az Ország vezetése biztosítson nagyobb beleszólást a helyi ügyekbe a helyiek számára, illetve biztosítson-e ezekhez nagyobb forrásokat.
Én azt kérem mindenkitől, hogy ne hagyja, hogy hatalmi civakodások eltántorítsák attól, hogy részt vegyen a közös döntések meghozatalában!
Tájékozódjanak az Önkormányzat és a Kormány munkájáról! Vegyenek részt a Testület ülésein! És akikről úgy ítélik meg, hogy a Város vagy az Ország érdekei helyett a saját hatalmi érdekeiket szolgálják, azoknak ne adjanak felhatalmazást arra, hogy képviseljék Önöket!
Végezetül a képviselő-társaim felé fordulnék. Ahogy az Eötvös-napokon is, ezúttal is azt szeretném kérni, hogy próbáljunk meg közösen békésebb légkört teremteni a Testületben, ezáltal pedig az egész Városban is!
Ha vitázunk is, az igazságot keressük a felmerülő kérdésekben, ne azért vitázzunk, mert az szolgálja jobban a hatalmi érdekeinket. Hiszen az ’56-osok példájából tudhatjuk: aki az igazságért száll harcba tiszta: lelkiismerettel nézhet az utókor szemébe, míg aki önös érdekeket követ, azon átlép a történelem.
