Az alábbiakban Fischer Ádám alpolgármester 2022. május 29-én elmondott beszéde olvasható, ami a Magyar Hősök Emléknapja alkalmából rendezett városi megemlékezésen hangzott el.
Köszöntök mindenkit, aki megtisztelte a Város Magyar Hősök Emlékünnepe alkalmából rendezett megemlékezését! Ercsi katonai múltja miatt településünk számára kiemelten fontos ez az emléknap, ezért külön öröm, hogy – az elmúlt két év családias jellegű megemlékezései után – újra korlátozások nélkül leróhatja tiszteletét a hősök előtt mindenki, aki szeretné.
Május utolsó vasárnapján azokra a magyar katonákra emlékezünk, akik történelmünk során az életüket áldozták a Hazáért. Az ünnep eredete 1917-ig vezethető vissza, amikor Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezdeményezésére arra köteleztek minden magyarországi települést, hogy állítsanak méltó emléket az első világháborúban elesett hősöknek.
Ennek megfelelően országosan megindultak az előkészületek, azonban a háború miatti gazdasági nehézségek következtében a legtöbb település nem tudott emlékművet állítani. Városunkban végül a második világháború derekán – a harci lelkesedést fokozandó –
1943. nyarán a Duna-part parkosításának keretében emelték a jelenleg is látható első világháborús emlékművet Reviczky Hugó tervei alapján.
Ugyancsak a Duna-parton kapott helyet Ercsi második világháborús emlékműve is. A tardosi vörösmészkőből készült táblákat Gieber János kőfaragó készítette, és 1991-ben avatták fel a Halottak napján.
Magát az Emlékünnepet 1924-ben rögzítették törvényben, az első világháború hősi halottjaira emlékezve, május utolsó vasárnapjára. Az emléknapot 2001-ben terjesztették ki mindazokra, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.”
Közhely, de
a háborúkat mindig az elitek önzése és hatalomvágya robbantja ki, de mindig a Nép számára jár véráldozattal.
Bár minden háborúban elesett valaki számára hős, a legtöbben azonban mégis áldozatok, akik nem akartak hősök lenni, nem akartak háborút vívni. Nem akarták hátra hagyni családjaikat, szüleiket, házastársaikat, gyerekeiket. Békeidőben, mikor a háborús hősök véráldozata távoli emléknek tűnik, sokan mindezek miatt megkérdőjelezik a fegyveres testületek létjogosultságát is.
Nem mehetünk el azonban amellett, hogy a szomszédunkban zajló események – Oroszország Ukrajna elleni agressziója kapcsán – ne tegyük fel magunknak hosszú idő után újra, őszintén a kérdéseket:
Mit tennénk, ha a mi szabadságunkat, a mi életünket fenyegetné egy elnyomó hadsereg?
És mit teszünk, ha mások szabadságát, mások életét fenyegeti? Azt gondolom, egy Nép sem engedhet a zsarnokságnak: ha nincs más megoldás, harc árán is meg kell védenünk az önrendelkezésünket, illetve ki kell állnunk az igazságtalanságot elszenvedők mellett is.
Valószínűleg ez lehetett elődeink többségének fejében is, amikor Államunk ezeréves fennállása során megannyiszor a halállal dacolva kiálltak az igazság mellett, a Magyar vagy éppen más Népek szabadsága mellett. Erre gondolhatott az a
217, az első világháborúban elesett hősi halott ercsi katona,
akiknek emlékét a mögöttünk látható emlékművön kívül, a templomaink falán elhelyezett emléktáblák is őrzik, illetve ez a gondolat szólíthatta
a második világháború harctereire azt a 360 ercsi katonát is, akiknek emléket állítanak a Duna-part vörös mészkőtáblái.
A harcokban elesett katonáink emlékét őrzi a katolikus templomban a Hősök nagyharangja is.
Emlékük előtt tisztelettel kell adóznunk, de azt gondolom ugyanilyen fontos, hogy tanuljunk a történelemből! A háborúkat mindig önzőség és hatalomvágy robbantja ki. Úgy gondolom, hogy a legjobb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk magunkban is legyőzni az önzőséget, azaz nem cselekszünk igazságtalanul akkor sem, ha az az érdekeinket szolgálja, és hatalmunkban is áll. Ha mindenki így tenne,
talán a jövőben tartós békében élhetnénk, és nem kellene újabb családtagokat elveszítenünk, újabb hősi emlékműveket emelnünk.
